Miközben mindenki másra figyelünk, mi történik Velünk?

Nem kell megvárnunk, amíg elfáradunk önmagunkban.

Van, amikor egészen jól vagyunk.
Vagy legalábbis úgy tűnik.

Felkelünk. Elindulunk. Dolgozunk. Elintézzük, amit kell. Figyelünk másokra. Megoldjuk a problémákat. Válaszolunk az üzenetekre. Ott vagyunk, ahol szükség van ránk.
És közben valahogy magunkra is mindig azt mondjuk:
Majd később.Majd ha kevesebb lesz a munka.
Majd ha rendeződnek a dolgok.
Majd ha a többieknek már nincs szükségük ránk.
Majd ha végre lesz egy kis időnk.

Csakhogy az élet ritkán szól előre, hogy most már nyugodtan megállhatunk.

Mindig akad valami, amit meg kell oldani.
Valaki, akire figyelni kell.
Egy újabb feladat, egy újabb elvárás, egy újabb nap, amikor úgy érezzük, most még nem férünk bele a saját életünkbe.

És észre sem vesszük, hogy miközben igyekszünk mindenhol helytállni, lassan éppen önmagunktól távolodunk el.

Amikor már nem is kérdezzük meg magunktól, hogy vagyunk.

Érdekes, milyen könnyen megkérdezzük másoktól.
Mi történt?
Hogy bírod?
Miben segíthetek?
Mire lenne szükséged?

És milyen ritkán tesszük fel ugyanezeket a kérdéseket saját magunknak.
Nem azért, mert nem számítunk magunknak.

Sokszor egyszerűen csak megtanultuk, hogy vannak fontosabb dolgok.
Hogy előbb a feladatokat kell elvégezni.
Hogy nem illik panaszkodni. Hogy erősnek kell lenni.
Hogy amit érzünk, azt majd valahogy megoldjuk magunkban.

Lehet, hogy gyerekként azt láttuk, hogy a nehézségekről nem beszélünk.
Lehet, hogy azt tanultuk meg, hogy akkor vagyunk szerethetők, ha alkalmazkodunk, segítünk, teljesítünk.

És az is lehet, hogy egyszerűen csak annyira megszoktuk, hogy mindenki másra figyelünk, hogy már fel sem tűnik, amikor saját magunkat hagyjuk utoljára.

Egy idő után pedig nem is kérdés, hogy mire van szüksége a másiknak.
Csak az, hogy mi mindent kell még megtennünk érte.

De mi történik közben bennünk?

Talán egyre türelmetlenebbek leszünk.
Talán olyan dolgokon is felhúzzuk magunkat, amelyeken korábban nem.
Talán nehezebben alszunk el, vagy éppen akkor sem érezzük magunkat kipihentnek, amikor végre pihenhetnénk.
Talán egyre gyakrabban vágyunk csendre, miközben bűntudatunk van azért, mert egy kicsit egyedül szeretnénk lenni.
Vagy egyszerűen csak azt érezzük, hogy valami nincs rendben.
De nem tudjuk pontosan megmondani, mi.

Hiszen nincs egyetlen nagy probléma. Nincs feltétlenül valami, amire rámutathatnánk, és azt mondhatnánk: na, ez az.

Csak sok apró dolog van.
Kimondatlan érzések.
Elhalasztott szükségletek.
Folyamatos alkalmazkodás.
Meg nem húzott határok.

Olyan terhek, amelyekről már magunk sem tudjuk, mikor kezdtük el cipelni őket.

És néha éppen az a legnehezebb, hogy kívülről minden rendben lévőnek látszik.
Hiszen működünk.

Csak közben nem biztos, hogy jól vagyunk.

A lelki egészség nem csak a nehéz időszakokról szól.

Sokszor akkor kezdünk el igazán foglalkozni önmagunkkal, amikor már valami nem működik.
Amikor elfáradunk.
Amikor elfogy a türelmünk.
Amikor egy kapcsolatban újra és újra ugyanoda jutunk.
Amikor egyre nehezebb elviselni azt, amit korábban természetesnek vettünk.
Amikor már nem tudjuk tovább félretenni azt, ami bennünk történik.

Pedig a lelki egészségünk nem csak akkor érdemel figyelmet, amikor baj van.

Nem kell megvárnunk, amíg minden túl sok lesz.
Nem kell bizonyítanunk, hogy eléggé elfáradtunk ahhoz, hogy pihenhessünk.
Nem kell megindokolnunk, miért van szükségünk segítségre.
És nem kell egyetlen nagy összeomlás ahhoz, hogy végre komolyan vegyük azt, amit már régóta érzünk.

Néha az is elég ok a megállásra, hogy mostanában valahogy nem vagyunk igazán jól.
Akkor is, ha nem tudjuk pontosan, miért.
Akkor is, ha mások szerint nincs okunk panaszra.
És akkor is, ha mi magunk sem tudjuk még szavakba önteni, mi hiányzik.

Nem mindenre kell azonnal választ találnunk.

Talán ez az egyik legnehezebb része annak, amikor elkezdünk befelé figyelni.
Hogy nem mindig tudjuk rögtön megmondani, miért érzünk úgy, ahogy.
Nem mindig értjük, miért reagálunk bizonyos helyzetekben erősebben.
Nem mindig tudjuk, miért esik nehezünkre nemet mondani, segítséget kérni, pihenni vagy egyszerűen csak önmagunkat választani.

És nem is kell mindenre azonnal választ találnunk.
Néha az első lépés mindössze annyi, hogy nem söpörjük félre azt, amit érzünk.
Hogy nem mondjuk rögtön magunknak, hogy túlérzékenyek vagyunk.
Hogy nem próbáljuk meg azonnal megmagyarázni, miért nincs jogunk fáradtnak, szomorúnak vagy bizonytalannak lenni.
Hanem megengedjük magunknak a kérdést:

Mi történik most bennem valójában?

Nem azért, hogy hibát vagy problémát keressünk magunkban.
Hanem azért, hogy végre figyelmet adjunk annak is, aki mindezt átéli.

Önmagunknak.

Talán itt kezdődik a ritmusváltás.

Nem feltétlenül egy nagy döntéssel.
Nem egy teljesen új élettel.
Nem azzal, hogy holnaptól mindent másképp csinálunk.

Hanem azzal, hogy elkezdjük észrevenni, mikor megyünk tovább úgy, hogy közben már rég meg kellett volna állnunk.

Hogy mikor mondunk igent, miközben belül nemet érzünk.
Hogy mikor várjuk el magunktól az erőt, amikor valójában támogatásra lenne szükségünk.
Hogy mikor próbálunk mindenkinek megfelelni, miközben lassan azt sem tudjuk, mi magunk mire vágyunk.

És talán azzal is, hogy megértjük: önmagunkra figyelni nem önzés.
Nem azt jelenti, hogy mások kevésbé fontosak.
Hanem azt, hogy mi sem maradunk ki azok közül, akiknek a szükségletei számítanak.

Mert a saját életünkben mi is ott vagyunk.
Nem csak akkor, amikor már mindenki másnak jutott idő.
Nem csak akkor, amikor minden feladatot elvégeztünk.
És nem csak akkor, amikor már semmi más nem maradt.

A lelki egészségünk nem egy újabb feladat a teendőink listáján. Hanem annak a része, ahogyan önmagunkkal és az életünkkel bánunk.

Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mikor lesz végre időnk magunkra.
Hanem az, hogy miért gondoljuk olyan sokszor, hogy nekünk kell utoljára sorra kerülnünk.

És talán ma nem kell mindenre választ találnunk.
Elég, ha egy pillanatra megállunk.
És őszintén megkérdezzük magunktól:

Ha most nem azt nézném, hogy mit kell még megtennem, hanem azt, hogy mire lenne szükségem… vajon mit mondanék magamnak?

Lehet, hogy innen indul valami.
Nem feltétlenül látványosan.
Nem egyik napról a másikra.
Csak egy kicsit közelebb önmagunkhoz.
Egy kicsit több figyelemmel.
Egy kicsit kevesebb elvárással.

Egy másik ritmusban.
Önmagunkhoz igazodva.