Amit gyerekként megtanulunk, sokszor velünk marad.

Van, amit egészen könnyű felidézni a gyerekkorunkból.

Egy mondatot. Egy veszekedést. Egy költözést. Egy ölelést. Egy olyan estét, amire évtizedekkel később is pontosan emlékszünk.
Egy dicséretet. Egy családi kirándulás pillanatát. Esti rutinokat. Közös vagy épp külön töltött vacsorákat.

És vannak dolgok, amelyekre egyáltalán nem emlékszünk.

Mégis velünk vannak.

Abban, ahogyan szeretünk.
Abban, ahogyan segítséget kérünk - vagy éppen nem kérünk.
Abban, ahogyan reagálunk, ha valaki megharagszik ránk.
Abban, ahogyan hibázunk.
Abban, hogy mennyire könnyen mondjuk ki, mire van szükségünk.

Amit úgy tanulunk meg, hogy senki nem tanít rá.. 

Talán ez az egyik legérdekesebb dolog az emberben:
hogy nagyon sok mindent megtanulunk úgy, hogy közben senki nem tanít rá minket.

Nem ül le velünk senki, hogy:
"Most megtanítalak arra, hogyan kérj bocsánatot akkor is, amikor nem te hibáztál."
Vagy:
"Most megmutatom, hogy ha valaki csendben van, abból neked azt kell majd gondolnod, hogy biztos baj van."
Vagy:
"Most megtanítom neked, hogy előbb figyelj arra, másoknak mire van szüksége, és csak utána arra, hogy neked mire."

Egyszerűen csak történik.

Látjuk.
Érezzük.
Alkalmazkodunk hozzá.

És egy idő után már nem is gondoljuk, hogy ez valaha tanult működés volt.
Azt gondoljuk, ilyenek vagyunk.

Talán ezért is olyan érdekes számomra mostanában azzal foglalkozni, hogy mennyi mindent viszünk magunkkal a családunkból.

Nem azért, hogy megkeressük, ki volt a hibás.

És főleg nem azért, hogy felnőttként minden nehézségünkre azt mondjuk:
"Ez a szüleim miatt van."

Szerintem ennél sokkal összetettebbek vagyunk.

A szüleink is hoztak valamit.
Ők is valahonnan megtanulták, hogyan kell szeretni.
Hogyan kell félteni.
Hogyan kell vitázni.
Hogyan kell gyereket nevelni.
Hogyan kell hibázni.
Hogyan kell kibírni a nehéz helyzeteket.
És valószínűleg az ő szüleik is hoztak valamit.
Meg az ő szüleik is...
Generációról generációra adunk tovább dolgokat.

Néha egészen apróakat.

Hogyan beszélünk egymással reggel.
Hogy lehet-e hangosan nevetni az asztalnál.
Hogy mi történik, ha valaki sír.
Hogy szabad-e nemet mondani.
Hogy meg lehet-e változtatni a véleményünket.
Hogy kell-e mindig jól teljesíteni.
Hogy kérhetünk-e segítséget.
Hogy egy hibából probléma lesz, vagy egyszerűen csak egy hiba.

És néha sokkal mélyebbeket.

Hogy biztonságban érezzük-e magunkat valaki mellett.
Hogy elhisszük-e, hogy szerethetőek vagyunk akkor is, ha valamiben nem vagyunk jók.
Hogy meg tudjuk-e mutatni, ha félünk.
Hogy el merjük-e mondani, mire vágyunk.
Hogy tudunk-e kapcsolódni úgy, hogy közben önmagunk is megmaradunk.

És talán itt válik igazán érdekessé az egész.

Mert miközben felnőttként visszanézünk, könnyű azt látni, mit kaptunk.
De közben egyszer csak felmerül egy másik kérdés is:

Mit adunk tovább?

Mert mi is hatunk.
A gyerekeinkre.
A párunkra.
A barátainkra.
Azokra, akik közel vannak hozzánk.

Egy mondattal.
Egy reakcióval.
Egy elhallgatással.
Egy öleléssel.
Azzal, ahogy egy hibára nézünk.
Azzal, ahogy magunkkal bánunk előttük.

És ez nem azt jelenti, hogy mostantól minden mondatunkat méricskélni kellene.
Nem hiszek abban, hogy létezik tökéletes szülő.
Ahogy abban sem, hogy minden, amit a szüleinktől kaptunk, rossz volt.
Sőt.
Rengeteg mindent kapunk, amit továbbviszünk, mert jó volt. Mert megtartott. Mert biztonságot adott. Mert megmutatta, hogyan lehet szeretni, figyelni, jelen lenni.
És közben lehetnek olyan dolgok is, amelyeket ma már másképp csinálnánk.
Talán éppen ez az önismeret egyik legnehezebb része.
Nem eldönteni, hogy:
"A szüleim elrontották."
Vagy:
"Nekem jó gyerekkorom volt, tehát velem minden rendben kell legyen."
Hanem eljutni oda, hogy:
"Megnézem, mit kaptam. Megnézem, mit tanultam belőle. Megnézem, mi az, amit szeretnék továbbvinni. És azt is, mi az, amit már máshogy szeretnék továbbadni."
Mert lehet, hogy nem kell mindent továbbvinnünk csak azért, mert régen így volt.
És talán nem is kell mindent elutasítanunk csak azért, mert fájt.

Lehet, hogy először csak meg kell értenünk.
Honnan jön.
Miért alakult ki.
Mire volt szükség akkor.
És mit jelent számunkra most.
Talán számomra ezért is olyan fontos az önismeret.
Nem azért, hogy végül találjunk magunkban valakit, akit meg kell javítani.
Hanem hogy egyre több mindenre tudjunk úgy ránézni:

"Értem, hogy miért lettem ilyen."

És onnantól talán már azt is könnyebb eldönteni:
"De szeretnék még mindig ilyen maradni?"

Talán nem tudjuk megváltoztatni azt, amit gyerekként kaptunk.
De egy ponton elkezdhetünk dönteni arról, mit viszünk tovább belőle.

És talán ez is egyfajta ritmusváltás.
Nem megtagadni azt, ahonnan jöttünk.
Hanem másképp továbbvinni azt, amit magunkkal hoztunk.